Pszeudoallergia

Allergiának tűnik, de nem az: mit tudni a szulfitok, benzoátok és azoszínezékek okozta nem IgE-közvetített reakciókról, és hogyan állítják fel a diagnózist.

Frissítve: 2026. március 11.

Valaki megiszik egy pohár bort vagy megeszik egy marék aszalt sárgabarackot, és utána szorul a mellkasa, viszket a bőre, csalánkiütés jelenik meg rajta. Az allergiateszt viszont negatív. Ilyenkor gyakran pszeudoallergiáról van szó: a tünetek az allergiára hasonlítanak, de nem az immunrendszer IgE-ellenanyagai indítják el őket. A szakirodalom ezt nem allergiás túlérzékenységnek vagy intoleranciának is nevezi. Az EFSA a szulfitokról szóló 2022-es véleményében így különíti el a kettőt: az allergia immunológiai úton kiváltott túlérzékenység, a pszeudoallergia nem immunológiai úton kiváltott reakció.

Miben más, mint az allergia?

	Valódi ételallergia	Pszeudoallergia
Kiváltó ok	jellemzően fehérje	gyakran kis molekula, például szulfit, benzoát, színezék
Mechanizmus	IgE-ellenanyag, immunválasz	nem IgE-közvetített, sokszor tisztázatlan
Adagfüggés	kis mennyiség is elég lehet	a tünetek gyakran a mennyiséggel együtt nőnek
Bőrpróba, IgE-vizsgálat	többnyire segít	általában nem mutatja ki
Tünetek	csalán, duzzanat, hányás, nehézlégzés, anafilaxia	hasonlók, de többnyire enyhébbek

A 2022-ben megjelent, az adalékanyagok okozta túlérzékenységi reakciókat áttekintő tanulmány szerint az adalékanyagok által kiváltott tünetek általában kevésbé drámaiak, mint az IgE-közvetített allergiáé, ami szintén nem IgE-mechanizmusra utal. A szerzők szerint az adalékanyag ritkán egyedüli oka a krónikus bőrtüneteknek, például a csalánkiütésnek vagy az ekcémának: gyakrabban csak rontja a meglévő betegség lefolyását.

A mechanizmus a legtöbb adalékanyagnál nem ismert pontosan. Az EFSA 2016-os, a szulfitokat újraértékelő véleménye például úgy fogalmazott, hogy a szulfitérzékenység többnyire nem valódi allergia, mechanizmusa nem tisztázott, és valószínűleg egyénenként eltérő biológiai folyamatok állnak mögötte, az egyén genetikai hátterétől függően.

Mely adalékanyagokat hozzák leggyakrabban összefüggésbe vele?

Szulfitok (E 220–E 228)

A kén-dioxid (E 220) és a szulfitok, például a nátrium-metabiszulfit (E 223) a legjobban dokumentált példa. Az EFSA szerint az élelmiszerekben használt szulfitokra adott emberi reakciók között a bőr- és emésztőrendszeri tüneteken túl a légúti tünetek a leggyakoribbak, különösen asztmásoknál, és a metabiszulfitok, valamint a kén-dioxid különösen hatékony kiváltók. Az idézett áttekintés szerint szteroidot szedő asztmás betegek legfeljebb 8%-ánál írtak le szulfit okozta hörgőgörcsöt. A 2022-es EFSA-vélemény megjegyzi, hogy egyes betegeknél a bőrpróba pozitív volt, szulfitra specifikus IgE-t mégsem lehetett kimutatni. A szulfitok ezért kerültek fel az 1169/2011/EU rendelet allergénlistájára: 10 mg/kg vagy 10 mg/l SO₂ felett az összetevők között kiemelten kell jelölni őket. Erről bővebben: Allergia.

Benzoátok (E 210–E 213)

A benzoesav (E 210) és sói, köztük a nátrium-benzoát (E 211), tartósítószerként például alacsony alkoholtartalmú italokban, alkoholmentes sörben és alacsony cukortartalmú lekvárokban fordulnak elő. Esetleírások és kisebb vizsgálatok csalánkiütés, bőrviszketés és az asztma rosszabbodása kapcsán említik őket. Az áttekintés szerzői azonban hangsúlyozzák, hogy ezek a vizsgálatok többnyire nem kettős vak, placebokontrollos módszerrel készültek, vagy egyszerre több adalékanyagot adtak, így az eredmények nem bizonyítják az ok-okozati összefüggést. A benzoesav természetes formában is előfordul élelmiszerekben, például erjesztett tejtermékekben.

Azoszínezékek

A színezékek közül a tartrazin (E 102) neve merül fel leggyakrabban. Az EFSA 2009-es újraértékelése szerint a tartrazin a népesség kis részénél intoleranciareakciót, például bőrirritációt okozhat. A többi vizsgált színezéknél, köztük az E 110, az E 122, az E 124 és az E 129 esetében az EFSA szerint nem lehetett egyértelmű következtetést levonni az intoleranciareakciókkal való kapcsolatról. Az azoszínezékekről általában a lexikon szójegyzékében olvashat.

Szalicilátok

A szalicilátok nem adalékanyagok, hanem növényi eredetű élelmiszerekben természetesen jelen lévő vegyületek, és kémiailag a benzoesav rokonai. Néhány régebbi vizsgálat a szalicilátokra és bizonyos adalékanyagokra, köztük a benzoátokra adott reakciók együttes előfordulását figyelte meg, más vizsgálatok viszont nem találtak ilyen összefüggést. Az áttekintés szerint az aszpirint nem toleráló betegek körében az adalékanyagokra adott reakciók gyakoribbak lehetnek.

Glutamát

A mononátrium-glutamát (E 621) okozta panaszokat, az úgynevezett kínai étterem szindrómát az intolerancia cikk tárgyalja.

Mennyire gyakori?

Pontos számot senki sem tud mondani, és ezt a szakirodalom is nyíltan elismeri. Az áttekintés szerint a legtöbb adat elavult, gyenge módszertanú vizsgálatokból származik, a becslések pedig nagyon szórnak:

egyes adatok szerint az adalékanyagokra adott reakciók a felnőttek ételre adott túlérzékenységi reakcióinak kevesebb mint 1%-át, gyermekeknél legfeljebb mintegy 2%-át teszik ki;
a teljes népességre vonatkozó becslések 0,026% és 0,5% között mozognak;
bizonyos betegcsoportokban, például krónikus csalánkiütésben vagy aszpirin-intoleranciában szenvedőknél, a becslések 5–10%-ot is elérnek.

Az eltérések nagyságrendnyiek, így a legóvatosabb összegzés az, hogy az adalékanyagok okozta pszeudoallergia ritka, de bizonyos, már egyébként is érzékeny betegeknél valós probléma. A kórelőzményben sokkal gyakrabban gyanítják, mint ahányszor provokációs teszt igazolja.

Hogyan állítják fel a diagnózist?

A bőrpróba és a vérből mért specifikus IgE az ételallergia diagnosztikájában bevált eszköz, az adalékanyagokra adott reakciókat azonban általában nem mutatja ki. A diagnózis ezért lépésekben születik:

Részletes kórelőzmény. Az orvos azt keresi, van-e következetes időbeli összefüggés egy étel elfogyasztása és a tünetek között.
Étkezési napló. A beteg leírja, mit és mennyit evett, a tüneteket is rögzíti, és érdemes a termékek címkéjét is megőrizni vagy lefényképezni, hogy kiderüljön, mely adalékanyagok voltak bennük.
Eliminációs diéta. A gyanús adalékanyagot egy időre kihagyják az étrendből, és figyelik, enyhülnek-e a tünetek.
Provokációs teszt. A biztos diagnózis „aranystandardja” a kettős vak, placebokontrollos szájon át végzett provokáció: sem a beteg, sem a vizsgáló nem tudja, hogy az adott kapszula a gyanús anyagot vagy placebót tartalmaz. Ezt az áttekintés szerint kórházi körülmények között kell végezni, mert súlyos reakció is előfordulhat.

Ha a túlérzékenység igazolódik, az adott adalékanyagot ki kell hagyni az étrendből, vagy elég lehet a mennyiséget a még tolerált szint alá csökkenteni. Az étrend nem lehet hiányos, ezért a szakirodalom dietetikus bevonását javasolja. Orvosi kivizsgálás nélkül, önkényesen kezdett, széles körű „adalékanyag-mentes” diéta feleslegesen szűkítheti az étrendet, és nem ad választ arra, mi okozta a tüneteket.

Ez az összefoglaló általános tájékoztatást ad; tünetek esetén a kivizsgálásról és a diétáról orvossal kell egyeztetni.